Egy Indigó hitvallása!

Saulusi életem során magam is folyamatos identitás-zavarral küzdöttem gyerekkoromtól kezdve. Nyolc éves lehettem, amikor anyám lopva vitt vasárnaponként a hitoktatásra. Majd nem tudtam hova tenni, hogy az iskolában le kell tagadnom ezeket a vasárnap délelõttöket. Ezért maradt az úttörõnyakkendõ, ami nem az volt, ami nekem hiányzott. Ebbõl fakadóan tovább kerestem valamit, mert egyfajta ûrt, hiányt éreztem belül! Nem tudtam igazán megfogalmazni, mi hiányzik, de ezt az ûrt nem sikerült betöltenem semmivel. Amikor néha bekopogott valamelyik egyház a megtérítésemre, hamar rájöttem, hogy nem rólam és a lelkemrõl van szó. Mert mindig azt kerestem, hol vagyok ebben én, és hol van Isten?
Mint örök lázadó és igazságkeresõ így aztán sodródtam a világgal. Érett korom hajnalán megérintettek a hiányt érzõket csokorba gyûjtõ egyházak, ahol ismét csalódnom kellett, mert az egyik közösségnél 10% -ot kérnek a fizetésedbõl, közben 16 milliós autóval gördül be a "fõnök" a vasárnapi térítésre. Az általam igazinak tartottnál pedig a kincstárnok adta el a több milliót érõ tabernákulumot borravalóért. De zavart az is, hogy gyermekkoromból emlékeztem Jézus tanításai közül arra a mondatra: "ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs." Így nem fogadom el, hogy Tihanyban és Budán a Mátyás templomban méregdrága belépõért mondhatok egy imát, miközben az ott "szolgálók" kezén többmilliós briliáns gyûrûk, garázsukban BMW autók állnak, ennek ellenére a mi adónkból kell felújítani templomaikat. De azt sem fogadom el, hogy az egyháznak a nép elõl elzárt saját vára legyen. Úgynevezett "Püspökvára", mint például Gyõrben!
Így továbbra is magamra maradtam. Viszont a lelkem mélyén éreztem, hogy valami van, és nyugtalan kutatásba kezdtem. Bibliát olvastam, de sok gondom volt vele. Néha összefüggéstelen, majd túl "light" volt számomra. Mindenesetre arra jó volt, hogy az itt-ott beleolvasásra elindult valami a lelkemben. A teljes mû a szeretetre, annak megélésére, továbbadására, békéjére összpontosít. Útkeresésemben Jézus valóságosságát kezdtem kutatni. Szinte szomjaztam a róla szóló mindennemû információkra. Mindenképpen szerettem volna meggyõzõdni arról, hogy valóban létezett-e.
Nem hívõ, hanem tudó akartam lenni!
Aztán néhány évvel ezelõtt jóbarátságba kerültem egy Atyával a "klasszikus Egyház"-ból. Láttam munkásságát, példamutatását, puritánságát. Õ az Isten Szolgája. Isten által kiválasztott lelkipásztor, aki a Nyáját szolgálja. Nekem Õ jelenti Isten hiteles helytartóját! Jókat beszélgettünk, filozofáltunk, és egyre többször mozdult meg valami a lelkemben. Miséjére néha szimpátiából elmentem a családdal, de semmiképp nem voltam vevõ az ottani szentfazekak mormolására, majd látva az ottaniak közül többet, akiknek ismertem (szószerinti) hétköznapi gonoszságait, azt mondtam – ez nem az én helyem. Az élet eléggé elhalmozott feladatokkal, s egyszer amikor leültem Atyánál, kedves mosollyal kérdezte: – Na aztán mi van veled, te elveszett ember? (ma is így fogad!) Fáradtnak látlak, gyere el Jézushoz megpihenni, a három napos hétvégi lelkigyakorlatunkra! – Ó Atya, nem érek rá! Meghalni sincs idõm! Mire kedvesen megszólalt: – Nézz el balra, itt a temetõkertben több ezren alusszák örök álmukat. Õk valamennyien sohasem értek rá, pótolhatatlan fontos emberek voltak. Majd mosolyogva szelíden széttárta karjait, és rám bízta a döntést. Harmadik invitálására elmentem, csak hogy legyek túl a zaklatásán! Úgy hívják ezt a három napot, hogy Katolikus CURSILLO. Megrázó élmény volt. Megismerkedtem az ideálokkal, az igaz Egyházzal, ami nem azonos a fennállóval. Lelkem találkozott Jézussal. Óráról órára feltáruló igazságokkal egyenes arányban nõtt a lelkifurdalásom, szégyenérzetem! Megrázott, felvilágosított ez a három nap.
Már nem volt kérdéses Jézus létezése. Apostol lettem Jézus meghívására!

Aki most azt hiszi megbolondultam, az téved! Mint mondtam, felvilágosultam!
Megtanultam, hogy az Egyház te és én, egyszóval mi vagyunk, amikor lelkünkbe fogadjuk Jézus békéjét, szeretetét, azt tovább adjuk, és betartjuk a tanításait.
Maguk a papok pedig a mi képviselõink, végzik az Egyház adminisztrációs teendõit, ellátják azokat a feladatokat, melyekkel Isten megbízta õket. Nagy bajba kerültem. Mondtam is lelki Atyámnak: – Atya, abban a környezetben, ahol én élek és mozgok, ki sem merem ejteni azt a szót, hogy Jézus, mert kiröhögnek, bolondnak néznek, esetleg másnap messze elkerülnek. Nem baj. Ha majd az Úr azt akarja, hogy a nevében megszólalj, majd a szádba adja a szót! Te csak arra gondolj mindig, hogy „Jézus számít rád, tervei vannak veled!“
Aztán csak vártam, gyakoroltam a hitéletem. Érdekes mód minden egyszerûbb lett, gördülékennyé vált életem, lelkemben az eddig érzett ûr eltûnt. Egyre többet forgattam a Bibliát. Késõbb lazult hitéletem fegyelme, nem gyõztem gyónni. Mondtam is Atyának: – Én nem tudok megfelelni ezeknek a követelményeknek. Minden alkalommal mosolygott, és azt kérte, törekedj egyre kevesebbet hibázni! Nem ítélt el, nem dorgált meg, nem követelt, helyette fensõséges türelme, megértése azt közvetítette, hogy számára fontos a lelki békém. Rohanó ritmus maradt az életemben, a közért vállalt dolgaim akaratom ellenére megduplázódtak. Még elszántabban kutattam az igazság után, miközben lelkem által diktált szeretet-parancsokat hajtottam végre. Mindezt olyan tempóban, amire nem találok magyarázatot.

Mígnem egy újságcikkben olvastam az Indigógyerekekrõl, akik valami újszerû aurával, tulajdonságokkal és küldetéssel rendelkeznek. Kisebb gyermekem eléggé hasonló tulajdonságokkal bír, ezért felkerestem vele egy aurafotóst. Majd a felvétel elkészítése után beültetett engem is, ha már ott vagyok! Nem tudom, mi futott át rajtam, amikor kiderült, tökéletes indigó! Elég furcsán éreztem magam, ennyi idõsen indigógyerek? Ez a szín csak most kezd „divatba jönni”! De el kellett fogadnom, és napok múlva kezdtem megérteni mindent, és fokozatosan olyan terhet éreztem az egész testemen, lelkemen, amirõl azt gondoltam agyonnyom! Majd ez a nyomás lassan oldódott, hisz eddigi életem céltalannak tartott dolgaira választ kaptam, de most hogyan tovább?
Némi tépelõdés után felmerült bennem a kérdés: Bevállalom, vagy sem! A sorsom meg van írva! Fülembe csengtek az Atya szavai: Jézus számít rád, tervei vannak veled!

Ez a gondolat megnyugtatott, meg különben is mit veszthetek, és mit kell csinálnom?
Azt, amit eddig, csupán jobban odafigyelve!
- befogadni a békét, szeretetet
- tovább vállalni azt, amit eddig is tettem a gyerekekért, csak most már tudom, hogy mi célból!
- úgy élni, hogy tetteimben ott legyen a Jézusi tanítás
- vigyázzak önmagamra, mert szükség van rám ebben a csodálatos programban
- vigyázzam környezetemet valójában és mentálisan egyaránt

Bevállaltam, ez az indigóság legyen igaz, vagy hamis, egyre megy! Rosszat nem teszek, hiszen "Valaki" azt kéri tõlem és valamennyi embertõl, hogy tegyek jót, éljek tisztán, és önzetlenül! De ha igaz, akkor kötelességem részese lenni a dolgoknak! Isten és Jézus befogadásával lelkem kiegyensúlyozottabb lett. Az indigó írások tudatják az alapindigók dolgát, s írják azt is, ha majd eljön az idõ, "Valaki" folyamatosan csepegtetve felszabadítja azokat az információkat számunkra, amellyel jobban tudjuk végrehajtani terveit. Amint 2000 évvel ezelõtt tanúbizonyságot tett az embereknek Jézus által a maga valóságáról, úgy valószínû létezésének igazolására olyan információkhoz juttat bennünket, melyek ismét elmélyítik hitünket a tervei végrehajtásához. Ha nem ez lenne a célja, akkor nem irányította volna épp most a figyelmem erre a területre!
Végül azon gondolkodtam el, hogy mi bûn lehet abban, ha a fenti írások szerint cselekszem? Segítem embertársaimat, életemmel példát mutatok, jóra tanítom a gyermekeimet, elhitetem velük, hogy érdemes igaz embernek lenni, végül befolyásolom környezetemet, hogy fogadják el ezeket a gondolatokat, és akkor talán jobb bõrben lesz ismét ez a világ!
A "jó és szeretet" hirdetése ugyan nem mindenkinek tetszik, de ez már nem az én problémám! Egy Indigó

Ui.: Többet tudhatsz meg errõl a témáról a http://www.indigogyerek.eu/ oldalon.